Összes oldalmegjelenítés

2017. október 10., kedd

Pálos70

Pálos70. A 74 kilométer hosszú útvonal a Gellért-hegyi Sziklatemplomtól Márianosztráig tart, mintegy felfűzve a magyar alapítású Pálos rend történetében és tevékenységében fontos helyszíneket. Több, különféle hosszúságú és jellegű táv is van, tehát van miből választani. A zarándoklat és a teljesítménytúra ugyan nem összekeverhető fogalmak, de mégis van közös pont: maga a különféle célokkal és elhivatottságokkal, de mégiscsak másokkal közös vándorútra induló ember.
A táv, a természet, az elmélkedés, az erkölcsi és fizikai kitartás, az erőpróba, ami testi és szellemi is egyben, nem összemosható kategóriák, viszont jól megférnek egymás mellett.
A szervezett zarándokcsoport Márianosztra felé tart
Nem először indulok ezen a távon. Ahogy eddig is, korai rajtot tervezek, hogy elérjem az utolsó kompok egyikét Basaharcnál, majd Szobon, az iskolában alszom. Vasárnap pedig a szervezett zarándoklathoz csatlakozva teszem meg az utolsó hét kilométert Márianosztráig, a célig. Nem vagyok "igazi sportember", aki acélos izmaival, feszes ruházatában egyre-másra teljesíti az ultra-távokat (csodálom őket!), sokkal inkább békés ballagó, akinek a sebességnél fontosabb merengő gondolataiba burkolózva a természet megfigyelése. Meg persze fényképezni is szeretek. Itt és most bőven lesz lehetőségem minderre.
Ékszerként ragyog a kivilágított város
Hajnali háromkor ébresztő. Nem mintha aludtam volna. Holmijaim összekészítve, a hátizsákban várják a napot, az oldalzsebben hét oldalnyi szándék és kívánság ismerőseimtől, amit magammal viszek, felajánlásként. Gyorsan elkészítek két szendvicset, aztán indulás.
Az éjszakai villamos helyett busz jár, szerencsére észreveszem, és egy gyors vágtával el is érem. Kár volt rohanni, egy megállót megy csak, onnan átszállás a hatos vilire. Segítek átterelni a beszeszelt legénybúcsús külföldieket a megállóba, innen pár megálló a Blaha.
A Blaha Lujza tér hajnali négykor maga a zombi-apokalipszis. Olyan arcok gomolyognak körülöttem, mint egy Brueghel-festményen. Szerencsére mindenki túl részeg ahhoz, hogy kellemetlenkedjen nekem. Az éjszakai busz pontosan jön, tíz perc múlva már Budán vagyok.

A rajtig még van idő.

Aztán nyitják a Sziklakápolna vasrácsát, a nevezési lapok már ott sorakoznak a nevek ABC sorrendjében kinyomtatva, csak alá kell írni, kapok egy gumiszalagos chipet a rajtszámmal, indulás. Számítok pénzzel kapcsolatos kísértésekre, szanszkrit szóval kriyákra, mert a személyes szándékom, hogy sikeres legyek mint vállalkozó. És íme, rögtön itt is van: majdnem elfelejtik beszedni a szállásdíjat a nevezési díj mellé. :-) Elmosolyodok, szólok, odaadom az összeget, nevetünk...

Via purgativa.
Via illuminativa.
Via unitiva.

Megtisztulás, világosan fénylő, felvillanó megértések, végül, az út végén, az Egység. Eltűnődök a középkori keresztény misztika lelki útleírásán. Most, úgy érzem, bőven lesz lehetőségem a Via purgativára, és csak remélhetem, hogy jut majd a másik kettőből is.
A Víztározó feletti réten, a Gellérthegyen egy kis elgondolkodtatás vár: mit viszel a lelki hátizsákodban? Alkoholfilccel fel is lehet strigulázni...
Amilyen csodálatos, ragyogó ékszer odalent a város, olyan piszok sötétség van itt fent a Gellérthegy oldalában. Emlékezetből megyek, nincs kedvem előszedni a fejlámpát erre a rövid szakaszra. Néha elhúz mellettem egy-egy titokzatos, fejlámpás sziluett. Ők azok a profi teljesítménytúrázók, akikkel többet nem fogok találkozni. Köszönünk egymásnak, léptek, odalent az ébredező város forgalmának halk zsongása. A Hold úgy függ a Vár tömbje felett, mint egy ezüsttallér.
Kilátás Normafáról
Szedem a lábam ezen a városi szakaszon, ismerem már a kanyarokat. Furcsa átkelni a villamossíneken a Déli pályaudvar és a Széll Kálmán tér között, itt általában dübörög a forgalom. Most alig-alig lézeng el egy taxi. Sárga lámpafényben ázik minden. Hamar elérek a Városmajori templom árkádjaihoz. Itt elvehetek egy kavicsot, ami a terheimet jelképezi. Markomba szorítom a legömbölyített, kemény, hűvös dunai kavicsot. Legyen hát ez a szorongásaim jelképe. Úgy szorítom, hogy szinte megolvad. Lépkedek, lépkedek az emelkedő úton, végig el a János Kórház kerítése mellett. Lassan megfakul a felettem függő Hold ezüstpatinás korongja, pókhálóként szövik keresztül-kasul a villanykábelek, a szél sziszeg közöttük. Világosodni kezd az ég, mint a magához térő ember szeme.

A Kútvölgyi kápolnánál két igen derűs apáca fogad. Lehet vinni vizet az itteni kútból, amihez egy csoda is kötődik. Furcsán sokáig tart az út Normafáig. Magas kőkerítések és rácsok mögött a gazdagok villái egyszerre rejtőznek és hivalkodnak. Vörösre lobbannak a vadszőlő levelei, ahogy a Nap sejtetni engedi magát. Néhány vékony, lila felhősáv úszik csak az égen. Szorongatom a kavicsot.
Normafa panorámája
Végre, Normafa! Itt nagy a nyüzsgés, egy Nemzeti Hajsza nevű sporteseményt szerveznek. Kordonok, hangosbeszélő, nevezési sátor. Örülök, hogy mára más programot választottam, bár biztos remek verseny lesz. Átlépkedek a feszesen zizegő fóliacsíkokon, most még lehet, és már meg is érkeztem az első ellenőrzőponthoz. A Szent Anna-kápolnánál megkapom a pecsétet, most veszem észre, hogy milyen erősen fúj a szél. Sőt, igen hideg is van itt. A Nap kíméletlen, hideg aranysugarakkal érinti a fákat, meleget még nem ad. Kávét innék, de a szél kifújja a kanalamból a Nescafét. Rájövök a megoldásra: először a forró vízbe kell mártani a műanyag kanalat, és azután bele a granulátumba, így rátapad... kreatív kávétranszfer, bográcsos forrócsoki, némi pogácsa. Kifejezetten feldob, számítottam is rá.
Korai indulók. Nekem a túrabot nem vált be, mások viszont nélkülözhetetlennek tartják.
A budaszentlőrinci Pálos kolostor középkori romja. "Csak akkor szólalj meg, ha amit mondanál, szebb mint a csend."
Szép rész jön, szeretem. Szerencsére szélárnyékba kerülök, igaz itt még a Nap sem süt, de végre tetszetős tempóra tudok szert tenni a szolíd ereszkedőn. A dermedt avar hallgat a fák alatt, madarat se hallani. Viszont sok kiránduló, kocogó van máris itt. Hamar odaérek a második ellenőrzőponthoz, a budaszentlőrinci Pálos kolostorromhoz. Pici nyomtatott szentkép a jutalmam. Az ősi kövek között egy MotorkerékPálosok nevű társulat bíbelődik egy nagy bográccsal, a finoman faragott várandós Szűzanya szobor szelíd mosollyal nézi őket. 

Párszor átkelek a Gyermekvasút sínjein - szép az erdő, puha a léptem a fenyőtűkön, fellobbannak a lehullott, színes levelek a lombok között ferdén benyilazó reggeli fénysugaraktól. Szépen süt már a reggeli Nap, amikor ismét városias szakasz jön: a végtelen hosszúságú Zsíroshegyi út Máriaremetén. Fűnyírás, friss fű illata, valahol tűz ég - érzem a füstjét - egyszer pedig fürge zizegéssel mókus szalad át a fejem felett egy telefonkábelen. Az út mellett felállított kosárlabdapalánk arra utal, hogy nem lehet valami nagy autóforgalom errefelé. Megint emelkedő - ezt teljesen elfelejtettem - aztán felbukkan a máriaremetei Bazilika hegyes tornya. Itt megkapom a következő pecsétet, chip-ellenőrzés - kicsit olyan érzés, mintha áru lennék egy nagyáruházban a pénztárnál, nevetünk is ezen... ejj, én vagyok a fagyasztott csirke... bár, a gyaloglástól azért sikerült felmelegednem. Megvolt az első húsz kilométer, stopperemre pillantok, elégedett vagyok az időeredménnyel. Sokat sikerült gyorsítanom Normafa óta. Hiába, a kávé az kávé.
Markolt Sebestyén alkotása, a gyermekét váró Boldogságos Szűz Mária.
Az egyik kedvenc részem jön a solymári Szarkavárig. Öt kilométer, többnyire erdőben, a kanyargó Paprikás-patak mentén. Gyerekek, családok, kutyák. Rám köszön valaki: "sziasztok!" - nézem, kikre gondolhat, hiszen egyedül vagyok, de aztán el is húz az illető, mielőtt rákérdezhetnék. Beszélgetésbe elegyedek egy idősebb párral, kicsit elszörnyednek a táv hallatán, de látszik, imponál nekik a Pálos kezdeményezés: hosszú túra, lelki többlettel, "bár én nyakas kálvinista vagyok, ez tetszik", mondja a bácsi... aranyosak. Búcsút intek nekik, szedem a lábam.

Azt a lábam, ami kezd fájni. Érzem a bal térdem és a forgóm, de az aggodalmamat később elmossa a fájó boka, végül a fájó bokát is felülírja egy akcióba lendülő benőtt lábköröm. Végül is a fájdalom is viszonylagos dolog.

A solymári várhoz fel kell mászni a lassú csigavonalban kanyarodó murvás úton. Odafent szép kilátás, ellenőrzőpont és nápolyi fogad. Valamint egy kisgyerek, aki afféle önkéntes várőrként, bot-lándzsát szegezve jelszót követel (viszont megsúgja, hogy ez a jelszó: Pálos70). Valamint van itt egy fényes-fekete tacskó is, "akit" örömmel simogatok meg. Szép hely. Ki tudja, tán Mátyás király is megszállt itt egy-egy vadászat, solymászat kapcsán.
Jön a solymári vasútállomás, aztán egy szántóföld mentén kell végigbattyogni. Kinyílik előttem a Végtelen. A kék égen felhőflották úsznak méltóságteljesen. A mező agyagrögei kőkeményre száradtak, nem könnyű itt a lépés. A távolban néhány túrázót látok előttem, de egyébként senkit. A feszes, kék eget néha egy-egy fekete madár szeli át. Ha hátranézek, a távolban még látom a kis vár rekonstruált tetejét.
Előttem magasodnak a Kevélyek, most megint felfelé kell haladnom egy igazi "liftezős" úton a fenyvesben, tudom. Megint rám köszön valaki, hogy "sziasztok", de most már nem hagyom annyiban. "Úgy tűnt, ketten vagytok" - mondja.

Az idei Pálos70 mottója: Úton. Veled.

Jó kérdés, hogy ki lehetett a láthatatlan útitárs, aki miatt többen is kettőnek néztek engem.
Egy egészen borzasztó emelkedő jön, kőről kőre, gyökerekbe kapaszkodva mászok felfelé, gyöngyözik homlokomon a verejték. Ahol egy utat keresztezek, két túratárs, egy fiatal pár üldögél egy fatönkön, ők csak Csobánkáig mennek, tehát nekik alig van hátra egy kicsi, most pihengélnek... elnevezzük a helyet Csúcstámadás Alaptábornak, én is pihenek, kávéval is megkínálnak... De nekem muszáj menni tovább, körülbelül most lehetek féltávnál. Szétválik az út, akinek a cél Csobánka, megy a Cserkészpark felé, én pedig egyenesen a Szentkútnak, az aszfaltos országutat keresztezve, a végtelen hosszú murváson. Néha állok csak meg megcsodálni egy-egy bíborfényű csipkebogyót, ibolyalila galagonyalevelet, sárga ökörfarkkórót. Október van, és egész sok a vadvirág az út mentén. Novemberben is lesz még mit fényképezni itt, az Intersport Túranapon.

A csobánkai Szentkútnál van a következő ellenőrzőpont. Régi ismerőseim működtetik. "Azt hittük, már nem is jössz". Dehogynem jövök, iszom a füstös ízű, bográcsban főzött teából, de nem időzök sokáig. Hamar fog sötétedni, szeretnék minél nagyobb részt még világosban megtenni. Szép délutáni fények vannak, elrágcsálok egy zacskó gumicukrot, gyönyörű az erdő. Túl vagyok már a negyvenedik kilométeren. Bizony, kezd erősen fájni a lábam, de ezzel nem érdemes sokat foglalkozni. Inkább a lombavaron átszűrődő fényeket, színeket nézem. Olyan, mint egy katedrális, színes üvegablakokkal. Azt is tudom, hogy Klastrompusztáig valószínűtlenül hosszú rész jön, nem túl érdekes szekérutakkal. Itt-ott méretes pocsolyákat kerülgetek, megkövült keréknyomok tekergetik a bokámat, sehol senki. Egyszerűen nem akar vége lenni ennek a résznek. Ahol lejtőbe fordul az út, bele is kocogok, hadd jussak ezen túl minél gyorsabban.
 
Végre! Megérkezek a klastrompusztai Pálos kolostorromhoz, ahol újabb ellenőrzőpont vár. Van magnéziumos pezsgőtabletta, be is nyakalok belőle, jót tesz. Viszont észreveszem, hogy valahol az előző kilométereken kipottyant a fényképezőgépem akkumulátora. Talán még akkor, amikor kocogtam, nekiütődhetett valaminek, és kinyílt az a kis ajtócska rajta ott alul. Üresen ásít a nyílás, hűlt helye az akkunak. Elszomorodok ezen, mert drága és nehezen beszerezhető alkatrész... szinte biztos, hogy ez örökre elveszett, sötétedik már, egy kátyús földúton szinte lehetetlen észrevenni. De hát ez van, túlteszem magam ezen, indulok tovább. A romok feletti csúcsos fatetőt az alkonyi napfény vöröses sugarai simogatják. Megtudom, hogy alig van mögöttem túrázó, a pontőrök kezdenek csomagolni. Valakinek van egy aprócska kutyája, megsimogatom, a jószág hálából a kezemet nyalogatja.
A most következő rész kicsit "mumus". Kezd sötétedni, és vár még rám egy meredek, ami a szintvázlaton gonosz, hegyes fűrészfogként mered fel. A pontőrök biztatnak: kevesebb, mint öt kilométer, és megérkezem a gulyásleveshez.
Átkapaszkodok a Pilis-nyergen, az alkonyi nap vérvörös fénypettyeket fest a fák törzsére, aztán kapzsi markával visszaszedi mindet, és a bükkös elmerül a szürke alkonyatba. Pilisszentlélek előtt még mindig dereng egy kis fény, lilás színű az ég, és lilásan lehet sejteni az őszi kikericsek imbolygó kísérteteit a réten.

Úgy vagyok vele, hogy fáradtabb vagyok, mint amilyen éhes, ezért nem megyek be a pilisszentléleki általános iskolába, ahol pedig ott a gulyás. Úgy érzem, nagyon nehéz lenne felállni az asztaltól... hátha még borral is megkínálnak... inkább megyek tovább. A falu kályháinak csípős füstszaga száll az éjszakában. Fejlámpám éles szélű fénykört vetít elém az erdőben. Igen hideg kezd lenni, de tudom, hogy az Ecset-hegyi emelkedő majd felmelegít...  Felfénylik előttem egy kis tábortűz és egy sátor, itt a következő ellenőrzőpont a pilisszentléleki kolostorromnál. Nagy Lajos király is megpihent itt... én épp csak iszom egy pohár magnéziumos vizet, a süteményeket felfalták a nálam gyorsabbak.
Érkezés a máriaremetei Bazilikához. "Ragyogd be szívem sötétségét!"
Akácos, bozót, sötétség. Táncol a fejlámpa-fény előttem, néha egy-egy bogár surran át a fénykörön, vakító fehér pontként. A szalagozás kiváló, minden szalagon foszforeszkáló pötty is van, ezek biztos utat mutatnak. Egyre erősebb az emelkedő, kőről kőre kapaszkodok, alattam elmarad a mélységben a falu lámpafénye. Utolér egy túratárs, örülök, hogy nem kell egyedül mennem. Megszelídül az ösvény, körülbelül 12-13 kilométer még a basaharci révig. Mindenféléről beszélgetünk: tátrai túrák, gyógyvizek, gyógymasszázs, informatika. Szinte véletlenül megemlítem a fotózást és az elvesztett akkumulátort. "Egy Sony?" - kérdez vissza. Igen!!
Megtalálta. Azonnal elkapom és jobbról-balról két cuppanós puszit nyomok borostás arcára. Jobb kéz felől borszínű, hatalmas telihold emelkedik fel a fák között.
Csodálatos palettán keveri ki a színeket a nagy festőművész, az Ősz
A telihold varázslatos. Látom az árnyékomat. Ezüstös fénybe vonja a fákat, néha szinte feleslegesnek tűnik a fejlámpa. Fejem felett igazi csillagösvény rajzolódik ki a fák kettős sorával kísérve, előttem sorra derengenek a Pálos70 szalagjai. Milliárd és milliárd csillag örvénylik, ezüstfényű reflektor a Hold. Néma az erdő, összerezzenek, amikor a fejem felett megszólal a kuvik. Hangja belehull a sötétségbe.

Éneklek. Halkan, de azért jelzem jelenlétemet az esetleges vaddisznóknak. Nem szeretném az erdő lakóit meglepetésként érni. A nyolcszáz éves zarándokdal hajlított, gregorián-szerű dallama  szépen szól a nyirkos, éjszakai erdőben.
...Dum pater familias, Rex universorum,
Donaret provincias ius apostolorum...

Ízes középkori latin, felettem a csillagok. Campus stellae.

...Iacobe Gallercia opem rogat piam,
Glebae cuius gloria dat insignem viam...

Éktelenül fáj a lábam, de a dallamra koncentrálok. Lépésről lépésre.

...Herru Santiagu, got santiagu,
E ultreia, e suseia, deus adiuva nos...


Mécsesekkel kivilágított leszállópálya van előttem, a "Szent Jakab Töltőállomás" meglepetés-pontja. Megvártak, örülünk egymásnak, jó találkozás ez. Már pakolnak össze ők is. Döbbenetesen hideg van. Történetesen ugyanez a zarándok-dal szól, amit az imént dúdoltam, vörösesen vibrál a lejátszóba dugott pendrájv. Megborzongok.
A Paprikás-patak vízesése
Nehéz szakasz jön. Elsüllyed mögöttem a sötétben a társaság, a mécsesfény, előttem nincs más, csak a sötétség. Túratársam elmaradt valahol, vagy leelőzött a jakabosoknál, nem tudom. Egyedül vagyok. Ráadásul onnantól, hogy az út jobb kéz felé leágazik a Duna felé, jégtörés lehetett. Az úton keresztbe-kasul ágak, korhadékok. Nagyon kell figyelni, erre a szervezők által kitűzött papír is figyelmeztet. Kézilámpám elemei már kimerültek, és fejlámpám se akkora reflektor már, mint pár órával ezelőtt. De azért világít.

Óvatosan lépkedek lefelé. Viszont egyszercsak ághalom magasodik fel előttem. Kidőlt fák káosza. Oldalra világítok: ott is. Valahol lejöttem az útról! Nem hagyom magam pánikba esni, elhatározom, hogy teszek egy táguló ívű kört, egyszercsak meglesz ismét a jelzett ösvény. Szerencsém van, pár lépés után egy jelzéssel ellátott fába ütközöm, szinte szó szerint. Innen szerencsére mélyút jellege van az ösvénynek, ha az alján maradok, nem tévedhetek el. Gyengül a fejlámpám fénye, ami azért érdekes, mert így észrevehetem, hogy a korhadékon mennyi foszforeszkáló gomba él. Kíváncsiságból le is kapcsolom a lámpát. Nem egy diszkófény, de tagadhatatlanul világítanak!
Végre leérkezek Basaharc hétvégi házai közé, itt már közvilágítás is van. Az utolsó szakasz nem hosszú. Megnézem az órámat, mikor jön a komp... nem akarok túl hamar érkezni, mert akkor ott cidrizhetek a Duna-parton, de ahhoz sincs kedvem, hogy hatvanhét kilométer után még kivágjak egy huszáros flúgos futamot a kompkikötőig.

Mert hogy igencsak hideg van. Átkelek a műúton - autó most nem jár rajta - és belevetem magam az ártéri füzes mentén kanyargó, seprence-dzsungellel szegélyezett utak világába. Örülök, hogy mécsesek mutatják az utat, rajtuk nagy Mária-út jellel. Ismerős terep. Talpam alá dunai hordalék, homok simul puhán, a füzesnek és a Dunának jellegzetes illata van, a víz felől éjjeli uszály motorjának tompa dohogását hozza a nyirkos levegő. Valahogy sehogy se akar vége lenni ennek a szakasznak, bár sűrűn ki van írva, hogy "még 500 méter", "még 300 méter" stb. Végül lámpafény csillan, és itt vagyok a parton. Öt perc a kompig, pont van idő pecsételni, magamhoz venni egy tábla csokit és felölteni a polárpulóveremet. Igazi, kabát alá bújó, hideg kézzel tapogató dunai nyirkosság van.
Út a Paprikás-patak völgyében
A komp olyan, mint Khárón ladikja. Erősen sántító emberek szállnak fel rá, a víz sötéten, titokzatosan és fenyegetően hömpölyög. A Duna-átúszó verseny óta kicsit félek a nagy víztől. Sötét sziluettek imbolyognak a komp lámpájának fényében, alattam állni látszik a kopott deszkázat. Én hamarosan megérkezek Szobra, a többiek még megtesznek hét kilométert felfelé, egészen Márianosztráig... Szerencsére tudom, hol az iskola, emlékszem rá, nem kell keresgélni. Egyedül én fordulok el felé a templomnál.

Az iskola ajtajában meleg és gitármuzsika fogad. Jó szóval, kedvességgel várnak az itt felállított "recepción". Örömömre kiderül, hogy vacsora is van még, borsóleves. Lecuccolok, aztán három tányér borsóleves után kezd helyreállni bennem a világ rendje. Két túratárs is beesik, éhes fickók, ők még mennek tovább, de a borsólevest nem akarják kihagyni. Az út során vagy négy-öt helyen jutottak meleg ételhez, még a MotorkerékPálosoknál is. Erre születni kell.
Szerencsés lapok.
A "női szakasz" az emeleten van, ehhez át kell sétálnom a "fiú szárny" földszintjén. Falat rezgető, egészséges horkolás. De aki azt hiszi, hogy a nők nem horkolnak, téved. Szerencsére tágas az iskola vécéje, ott lámpagyújtás és a többiek felébresztése nélkül tudok átöltözni, mosakodni, felfújni a gumimatracomat. A matrac újítás tavalyelőtt óta, az egy szál polifoam kicsit spártai volt. Azért egy átkozott strandmatracot se könnyű tüdőből felfújni, de valahogy azért megbirkózom a feladattal. Leányi nyoszolyámat egy 1986-os tablókép alatt, a folyosón vetem meg.

Elaludni sehogy se sikerül, túlfáradtam. Fázom is, de nyilván a fáradtságtól, mert erősen fűtenek. De kellemes feküdni, pihenni, hallgatni a többiek motoszkálását, álom-neszeit. Megérkeztem.
Nem hivatalos, de pillanatnyilag témába vágó jelzés Solymár határában
Reggel van, még sötét. Kikászálódok a hálózsákból, mindenem fáj. Igyekszem bejutni a mosdóba, mert a "hivatalos" ébresztés után itt ki fog törni a csúcsforgalom, tudom. Így viszont még valamelyest zuhanyozni is sikerül, a tükörből vörös, karikás szemek néznek vissza rám.

Az ébresztés kórusénekléssel, gitárzenével történik. Szól a halleluja, könnyes lesz a szemem... Villámgyorsan összepakolok, kipréselem a szuszt a gumimatracból, ismét tömör és kompakt a cuccom. Visszateszem az akkumulátort a fényképezőgépbe, hálával gondolva túratársamra, aki megtalálta és visszaadta nekem. Így ma reggel is lesznek képek. Odakint nyirkos, felhős, csepergős szürkeség.

Reggelire virsli-áradat friss kenyérrel, és olyan natúr almalé, ami azonnali függőséget vált ki belőlem. Ha egy litert nem iszom meg belőle, akkor egy kortyot sem. Nem emlékszem, mikor ízlett ennyire valami.
Persze a kávé is jól jön.
Felhőflotta halad a kikötő felé
Erre az utolsó hét kilométerre csatlakozom a szervezett zarándokcsoporthoz. Két fiatal, fehér habitust viselő szerzetes vezeti őket, van közös rózsafüzér-mondás. Egész erős a tempó, legalábbis nekem, a tegnapi nap után. Harmatcseppek csillognak az út széli növényeken, megannyi csodálatos, természetalkotta kompozíció. Van, aki őszi csokrot szed, igazán szép. Én is örülök, mert "digitális herbáriumomba" egy számomra új, adventív őszirózsa-fajt találok, a sötétlila (más néven csupasz) őszirózsát. Több, mint 700 hazai lágyszárú-fajról van fotóm, egyre nehezebb újakra bukkanni, ezért ez külön ajándék.

A fényképezőgép szíja kidörzsölte a nyakamat, úgy látszik. Fáj a sarkam, minden lépés olyan, mintha tűzben lépkednék. Hideg van, mégiscsak jó, hogy eltettem a kesztyűt... Tehenek bámulnak ránk, mint a szólásmondásbéli új kapura. Van egy közös ima a szándékokra. Meghatódok, hiszen nálam van hét gépelt oldalnyi, az ismerőseimtől, amiket elhoztam magammal.

Lépteink már Márianosztra aszfaltútjain kopognak, vasárnap reggeli néptelenség, csodálatos, amikor közeledünk a templomhoz és megszólal a harang.
Lándzsás őszirózsa - Aster lanceolatus
Hazafelé még egyszer bepróbálkozik a Kísértő. A kalauztól veszek jegyet, és többet adna vissza egy ötszázassal a kelleténél. Igen, sikeres szeretnék lenni a pénzügyeimben, de nem így...:-)
Kinyílik az ég a Szarkavár utáni szakaszon


Pongyola harangvirág - Campanula sibirica

Előttem a Pilis

Egynyári seprence - Erigeron annuus


Csobánka, Szentkút

Itt kisebb műtét zajlik: vízhólyag-lecsapolás a horrorisztikus, de hatékony cérnás módszerrel


Az ősz csókja




Klastrompuszta. A kép a mobilommal készült, mert itt már nem volt meg az akkumulátor.

Egy libatop-féle (Chenopodium sp.), legalábbis azt hiszem

Sötétlila őszirózsa - Aster novi-belgii

Sötétlila őszirózsa - Aster novi-belgii

Fekete peszterce - Ballota nigra kapaszkodik vadrózsa hajtására

Közönséges tarkakoronafürt - Securigera varia

Csicsóka - Helianthus tuberosus. Könnyen kivadul és árokszéli vadvirággá válik.

A cél: a márianosztrai kegytemplom


2017. október 6., péntek

Egy őszi hétvége a Bakony rengetegében

Többnyire egyedül szoktam kirándulni, de azért nem kizárólagosan. Sőt, van olyan jó társaság, akikkel bármikor szívesen indulok vándorútra. Ezért aztán örültem, amikor a baráti körben felmerült az "ottalvós" hétvégi bakonyi túra ötlete.
Zakatolva szalad a vonat Veszprém felé. Egy fél osztálykirándulásnyi felnőtt ember bulizik a vagonban. Már előre érzem, hogy élménydús lesz ez a hétvége. Késésben vagyunk, de a csatlakozás bevár, ahogy felugrálunk a szerelvényre, már indul is. Délutáni, szelíd fény simogatja a dombokat, megcsillan a zirci apátság kecses kettős tornya, vörösen lobbannak fel a cserszömörce-bokrok. Aztán erdős-szurdokos vidék következik, igen, ez már a Bakony! Tavaly jártam itt, ciklámen-keresőben... ismerős hát a nemzeti vagyonnak számító, vadregényes vasútvonal, az alagutak és viaduktok. Zöld lombok suhannak, odalent tompán csillan a Cuha-patak vize.
Ez - valószínűleg - körtealakú pöfeteg (Lycoperdon pyriforme). Nem ehető.
Vinyén leszállunk, innen még bő kilométernyire van a szállásunk, a Hódos-éri Turistaház. Ez igazi "régimódi retró" hely, emeletes ágyakkal és olyan plédekkel, amik már láthatóan több generációnyi erdei iskolást kiszolgáltak, sőt alighanem úttörő őrsöt is. De rend van, és semmi "civilizációs cicoma". Van hangulata. Gyorsan belakjuk "összes termeit", sajnos fűtés nincs - talán ez az egyetlen gondunk, itt a Bakonyban váratlanul hűvös az éjszaka. Szemerkél az alkony, meghozzák a vacsorát, sietni kell, mert elhűl a májgaluskaleves... szinte sötétben kanalazunk az udvaron, megszólal a kuvik, szinte a fejünk felett kiáltozik. Tényleg hideg van. Hangosan koppan egy-egy makk. Az alkonyi égbolt tompán parázslik át a lombok között.

Stratégiai megbeszélést tartunk a padlóra terített térkép felett, elemlámpával, merre is menjünk holnap. Kobold, a beagle-szerű kis kutya különösen érdeklődő...
Cicamosdás, aztán bebújok a hálózsákba - zsákmányoltam egy plusz plédet is - de mit mondjak, nincs melegem. Sokáig hallom még a kuvikot és túratársaim vidám beszélgetését.
Gyöngyharmatos, hideg, józan reggel. Tényleg józan, ebben a társaságban senki sem iszik, sem dohányzik. De ha másnapos lenne valaki, az is gyorsan magához térne... te jó ég, szinte fagy... dideregve gyűlik össze a társaság, aztán indulunk is. A reggeli napfény kardja csíkokat hasít a lombok közé. Átugrálunk a patakon, aztán a sárga sáv jelzés mentén irány Csesznek. Ha lassan is, felmelegszem, főleg, amikor utat kell törni az embermagas bozótban. Hiába turistaút - a fákon ott vannak a jelzések - nem sok ember járhat erre, és mit mondjak, teljesen igazuk van, hiszen párhuzamosan fut egy kiváló szekérút a kaszáló mentén. Aki normális, arra megy. Én persze nem vagyok normális, és a többiek se, viszont jókat nevetünk a "vietnámi dzsungel" állapotokon. Van itt minden: seprence, selyemkóró, de főleg csípős-tüskés dolgok: csalán, szederinda, bogáncs. A szántón vadles. Senki emberfiával nem találkozunk, fejünk felett ragadozómadár kering.
Csesznek előtt megszépül a táj. Ismét erdő, aztán a mesés Kőmosó-szurdok. A vár valósággal uralja a tájat. Hatalmas őzlábgombákat simogat a beszűrődő napfény. A várat nem nézzük meg közelről - fél napos program lenne önmagában - viszont pihenünk egy lépcsősoron ülve, aztán utunk a vár alatt felfelé kanyarodik, látok egy régi zsidó temetőt, a sírkövek egészen megdőltek már, de a bevésett héber betűk még mindig éles körvonalakkal hirdetik az elhunytak nevét. Az öreg fák alatt megvan a hely méltósága.
Felkapaszkodunk a Nyerges-hegyre, szikár, mészfehér orom. Jól lehet innen panorámát fényképezni. Szikláin leül, elnyúlik a társaság, kora délután lehet, napozunk. Végre nem fázik senki. Nézem a fejem felett lassan elúszó fehér felhőket, egy kicsit még el is alszom.
Fakó muhar - Setaria pumila
Kicsit nehéz elindulni, de muszáj, ha nem akarjuk, hogy útközben ránk sötétedjen. A zöld sáv jelzést követjük végig a Kő-árokban. Itt-ott kidőlt fákon kell átmászni, korhatag törzsükön számtalanféle tapló virágzik. Nini, csipkefinom, fehér petrezselyem-gomba! Biciklifüggő barátunk persze ide is elhozta kedvencét, de zokszó nélkül emelgeti át az akadályokon: vízmosásokon, száraz patakmedren, köveken, gyökereken. Aztán kibukkanunk a homályos szurdokból, napfény simogatja a kaszálót, rajta három gesztenyebarna lovacska. Folyton lemaradok a fényképezgetés miatt.
Géza-házánál éles kanyart veszünk, innentől a piros kereszt jelzés lesz az útmutatónk, a "Kastély úttal" párhuzamosan. Most már fantázia kell ahhoz, hogy a párhuzamosan ültetett, öreg és beteg vadgesztenyefák sora között megsejtsem az utat, ahol valaha hintók gördültek. Most bozótos sáv, kétfelől kaszálóval. A napfényes oldalon ballagunk. Lángra lobbantak a fényes csipkebogyók az öreg, korhadt gesztenyefák árnyékában. Van egy romos épület is errefelé, már csak a homlokzata áll, mint egy ég felé bökő, csupasz háromszög, de az meglepően jól van megépítve. Váltakoznak a kő- és tégla-sávok, vakolatnak már nyoma sincs, de a hajdani kőművesmunka még most is minőségi érzést kelt. Mégis, mindig elszomorodok, amikor a "régi dicsőség" efféle romjait látom. Akkoriban állhatott ez az épület - talán magtár? - amikor még a kastély is megvolt...
Lekanyarodunk a Vadas-árokba, kifejezetten túraszervezőnk vezetéknevét megtisztelve ezzel. Valószínű, hogy még sokáig fogjuk ugratni ezzel, mert a jelzett turistaút voltaképp tüskés bozóton való átcsörtetést jelent. Nálam magasabb seprencék kacskaringóznak az ég felé, még sose láttam ekkorákat. Még ebben a megátalkodott sűrűben is akad szép fotótéma. A pókhálók kristálykastélyként függnek kifeszítve az ágak között.
A Cuha-völgyben viszont már ideálisak az útviszonyok, bár vagy tízszer át kell kelni a patakon, köveken átugrálva... ez sose volt az én műfajom, eléggé szédülős vagyok, de sikerül. Egyszer se csobbanok bele a jóféle karsztvízbe. Erősen sötétedik már, mai túránk körülbelül 24 kilométerének végefelé járunk. Itt, a szurdokban egyébként is sötétebb van. Észreveszek egy elkésett piros mécsvirágot. Varázslatos hely.
Ahogy visszaérünk szállásunkra, már jön is az autó, hozza a megrendelt vacsorát - gigantikus mennyiségű húslevest és lecsót. Előkerül a gitár is...
Nagy őzlábgomba - Macrolepiota procera.
Ismét itt a reggel, éles fényei pettyeket hintenek szét. Gyorsan összepakolok, nem nehéz, hiszen alig hoztam holmikat - mondjuk egy polárpulcsi, vagy pufidzseki még elfért volna... telefonom békésen pihent a töltőn, itt úgysincs térerő, és fényképezőgépem akkumulátora is felfrissült. Lényegesen jobban aludtam, mint előző este, úgy látszik, a hideget is meg lehet szokni valamelyest.
Mára, vasárnapra egy rövid túrát tervezünk. Irány a Likas-kő! Szép a bükkös, gyönyörűek a fények, utunk finoman emelkedik. Végre lehet biciklizni is rajta. A Likas-kőhöz hasonló képződményt még sosem láttam. Egy "instant barlang!" Mészkőszikla, amin három "ajtó" is nyílik, a főbejáratot láthatóan tágasabbra faragták valaha, de amúgy vízmosta, természetes képződmény. Talán valaha, mint minden rendes barlang, ez is a föld alatt volt, aztán ahogy lekopott a felszín, kibukkant a "kukacos" szikla is... Néhány cipóforma szikla tetején bükkfák kapaszkodnak kígyóforma, erős gyökereikkel. Igen, kellett itt talajnak lennie valaha.
Régi zsidó temető a cseszneki vár alatt
Panoráma a Nyerges-hegyről
Kékesfehér fénysugarak pászmái lebegnek a fák között a párás levegőben. Csodálatos! A Pápalátó-kő felé tartunk, persze nem tudni, hogy Ferenc atyát, vagy Pápa városát kell-e majd látnunk róla... mindenesetre, Pápa református város, úgyhogy láthatjuk akár a "református pápát" is... elvirágzott hegyi hagymák szegélyezik az ösvényt, száraz füvek bókolnak, aztán hirtelen kibukkanunk a meredek szélén. Odalentről öblös, rekedtes torokhang bődül. Szarvasbőgés! Elhallgat a társaság, fülelünk... távolabbról, mint a visszhang, másik bika válaszol. Egész koncert van itt alattunk.
Leereszkedünk, aztán a piros sáv jelzésen vezet az út. Lábam süppedős homokba mélyed, az út szélén rengeteg a vadvirág. Még ördögharapta-füvet is látok, de van sárga ökörfarkkóró, halványsárga ördögszem (jajj, megint az ördög!), fehér cickafark, sárga napvirág, és persze az ég színét visszatükröző kék katáng. Gyönyörű!
Bekukkantunk az "ősfenyvesbe", ami nem valami hatalmas mamutfenyő-rengeteg, viszont igen sok a gomba. Állítólag tinóruk, de én nem merek szedni, viszont pár őzláb azért a gombász vászonszatyromban landol... Akkora őzlábak nőnek errefelé, mint egy serpenyő.
Vinyén még van időnk teljesen összecsomagolni, felfalni a tegnapról maradt rizses lecsót, de a levesből még így is marad. Aztán fagyizás, sütkérezés a vasútállomás pirosra festett padjain a déli napfényben, és végül visszavonhatatlanul haza kell menni, megérkezik a vonat.
Csodálatos hétvége volt!
A cseszneki vár

Az biztos, hogy ő tette meg a leghosszabb távot. Kobold, a fáradhatatlan

Közönséges napvirág - Helianthemum ovatum

Őszi kikerics - Colchicum autumnale



A Kő-árok

Petrezselyemgomba - Hericium ramosum

Lepketapló - Trametes versicolor





 

Séta a "Kastély út" mentén

Egynyári seprence - Erigeron annuus


Bíbor nebáncsvirág - Impatiens glandulifera

Kőről kőre a Cuha-árokban

Harkály tintagomba - Coprinopsis picacea

 





Ördögharaptafű - Succisa pratensis

Egynyári seprence - Erigeron annuus

Megint egy elkapott kép... Valami picit és földközelit fényképezek.  :-)