Terep-járó: Pálos70 túra, 2015.

Pálos70. A 74 kilométer hosszú útvonal a Gellért-hegyi Sziklatemplomtól Márianosztráig tart, mintegy felfűzve a magyar alapítású Pálos rend történetében és tevékenységében fontos helyszíneket. Több, különféle hosszúságú és jellegű táv is van, tehát van miből választani. A zarándoklat és a teljesítménytúra ugyan nem összekeverhető fogalmak, de mégis van közös pont: maga a különféle célokkal és elhivatottságokkal, de mégiscsak másokkal közös vándorútra induló ember.
A táv, a természet, az elmélkedés, az erkölcsi és fizikai kitartás, az erőpróba, ami testi és szellemi is egyben, nem összemosható kategóriák, viszont jól megférnek egymás mellett.

Stílusos borítékot készítettem a nevezési díj átadásához

Te jóságos ég, ma több, mint 65 kilométer vár rám...! Igyekszem nem nagyon belegondolni. A Pálos túra meghirdetésében szerepelt egy jelmondat, "válaszd ki az utad", vagyis - belegondoltam - milyen szerencsés az az életben, aki maga választhatja az útját, és nem kényszerpályán mozog... És ez talán nem is csak a szerencsén múlik, hanem sokkal inkább döntéseken, sőt, felelősségteljes döntések egész sorozatán.
Tanulságos, hogy a leghosszabbat, legnehezebbet választottam, annyi könnyítéssel, hogy Szobon alszom az iskolában, és a hátralévő 7 kilométert majd reggel, világosban teszem meg a márianosztrai célig.

Budapest... pazar látvány

Így az ötórai rajt már ott talált engem a Sziklatemplom kovácsoltvas kapujánál, hoppá, micsoda sorban állás van! De gyorsan és hatékonyan zajlik a regisztráció, az itiner mellé gumiszalagos chipet is kapok, amit majd az ellenőrzőpontokon leolvasnak.
Mosolyok, barátságos félhomály - egész sok ismerősöm van már - aztán hátizsákostul kilódulok a sötétbe, az árnyak birodalmába, ahol az imbolygó fejlámpák jelzik az utat. A hátizsákos vándorok mögött hosszú árnyékok nyúlnak, hol a csudában van a zöld sáv jelzés? Amilyen pazar letekintve Budapest panorámája, olyan sötét tud lenni a Gellérthegy oldalában...
Beszélgetek egy fickóval, büszkén említi, micsoda szuper GPS-e van, emiatt aztán ott találom magamat a Szabadságszobor tövénél, ahol egyébként semmi keresnivalóm nem volt... A hatalmas nőalak kivilágítatlanul tornyosul fölém, kezében az épphogy sejthető pálmaággal az éjszakai égbolt felé magasodik - oké, vissza, érdekes, hogy a fiaskó cseppet sem szegi kedvét barátunknak, tovább dicséri a ketyerét. Az éjszaka uralma még töretlen a város felett, amikor felérek a Filozófusok kertjéhez - Ehnaton fáraó vézna gyermektestével és óriási fejével akár egy ufó áll a nagy vallásalapítók körében, Buda és Pest szobor-alakja egymás felé nyújtja a kezét. "Nézz rá az életedre", hangzik az instrukció, merthogy ennek a túrának fontos része, hogy lelki muníciót is csomagolnak útravalónak...

Éjszakai árnyak a Gellérthegy oldalában

Aztán fürgén nekiindulok lefelé, végig az arany fényekkel kivilágított Vár alatt - olyan, akár egy aranyló habcsók - az égre lilás pirkadat kúszik, halványul a Hold, szép napnak ígérkezik ez a mai. Vérmező, Déli pályaudvar, Krisztina körút - sokat járok errefelé - aztán máris itt a Városmajori templom, ezalatt újabb információkat tudok meg a GPS készülékekről és némely pocsékul kijelzett, számomra egzotikusan hangzó, rettenet hosszú teljesítménytúrákról... Csupa "vér-teljesítménytúrázó" fickó caplat mellettem, szavaikban horrorisztikus megtett kilométerszámok csapnak össze, kupák és feladott túrák és eltévedések és bokaszalag-szakadások történetei. Fantasztikus teljesítmények. Hallgatok - bennem béke van. Nem sietek.

Buda és Pest szobra, "elgondolkodtató állomás" a gellérthegyi víztározó tetején

Nem szeretek rohanni, viszont szeretek beszélgetni az útközben felbukkanó helyiekkel, szeretek kutyákat megsimogatni (a mostani Pálos70-en megsimogattam 4 kutyát, 1 macskát és 1 békát), szeretek odafigyelni a madarak mondanivalójára, végignézni, ahogy a sárguló levél lepilinckézik a földre, szeretek odahajolni a vadvirágokhoz. Szeretek tűnődni, gondolkodni az élet dolgain, megcsodálni a panorámát, felnézni a kigyúló csillagokra, kifürkészni, mit akar mondani a szél...
Magyarán, máshogy fogalmazva: kitűztem célként az utolsó, éjféli kompot Basaharc és és a szállásomat jelentő Szob között. :-)

Pirkadat Budapest felett...

Az aranylón kivilágított budai Vár

A Városmajori templom árkádjai alatt egy fiatalember köveket nyújt felém. Jelképes gesztus, hogy az ember viszi az élete terhét (vagy akár másét, felajánlásként), és egy alkalmatos helyen leteszi... A kő ronda, szögletes, és elég nagy is, nem simul úgy a kezembe, mint a tavalyi legömbölyített kavics, amit aztán alig bírtam elengedni. De viszem. Ahogy a János kórház felé tartok, egy óriási, halványdrapp kutya dönti benga nagy testét a combomhoz... megvakarom a nyakát, kezem a szőrtengerbe mélyed, az állat csokoládészínű szemeivel olvatagon néz rám... lefogadom, hogy ez a kutya, tavaly ilyenkor, ugyanitt, ugyanezt csinálta velem. A gazdái megerősítik, hogy ez bizony lehetséges...

Meredek aszfaltút Normafa felé

Szinte észre sem veszem, és már fent is vagyok Normafánál. A Buckingham-palota méretű, bekamerázott, vasrácsok és kőkerítések mögé bújtatott rezidenciák mellett végig felfelé visz az út. Az egyik ház postaládáján kovácsoltvas címer. Arra gondolok, bezzeg az én levélszekrényemen, a bérházban, ahol lakom, a barátaim által rajzolt szmájli-arcok, matricák vannak... és lehet, hogy én jártam jobban.

Normafa

Csodálatos fények fogadnak fent... csillogó kontúrok, minden fa aranypalásot öltött, pára rezeg a levegőben, gyöngycseppek billegnek minden fűszál hegyén. Terepfutók sokasága kocog el mellettem... nem semmi, hogy sokuk végig fogja futni ezt a mai hetven kilométeres távot!

Aztán már ott is vagyok az első pecsételős ellenőrzőponton, a Szent Anna-kápolnánál. Ahogy tavaly is, most is van kávé! Márpedig, ha kávé van, minden van... örömmel iszom még egy "napközis teát" is, és mosolyogva keresni kezdem az ormótlan, fehér követ, amit még lent vettem magamhoz, a városmajori templomnál, hogy itt letegyem. Bakker, nincs meg! Valahol elvesztettem útközben, talán kiesett a zsebemből... Na tessék, tanulságos ez is! Képzelt terhet cipeltem eddig, már rég nincs is meg... Észrevétlenül elvesztettem a problémámat... A kristálytiszta égbolt mintha nevetne felettem.

Teljesítménytúrázók és zarándokok a normafai ellenőrzőponton

Szép szakasz jön. Továbbra is mindenki elrohan mellettem, feltűnik egy srác egy nyers fából csapolt kereszttel, némelyek viszont hátizsákot sem cipelnek: van csomagszállítás a célba...
A Normafa árnyékos oldalán még nedvességtől fényes minden fűszál, hűvös van, de levetem a poláromat, kimelegedtem az emelkedőben. Az ösvény szélén zafírkéken villan fel a másodvirágzó, pazar színű ínfű. Remélem, hogy sok botanikai érdekességet fogok még találni az utam során...

Másodvirágzó közönséges ínfű (Ajuga genevensis)

Szinte "pillanatok alatt" érek a budaszentlőrinci pálos kolostorromhoz, ami a második ellenőrzőpont. Annyira harsogó zöld minden, a madarak is úgy énekelnek, mintha nem is október lenne! Kapok egy almát - szeretem ezeket a kicsi, kemény, de zamatos almákat - és friss forrásvizet is.
Szép erdei útszakaszok jönnek, szelíden kanyarog az ösvény, avartól puha minden lépés... érdekes, hogy erre a részre például egyáltalán nem emlékszem tavalyról! Aztán jön a Nagyrét, minden kanyarról eszembe jut valamelyik korábbi kirándulásom, főleg a vadon élő orchideák felkutatását célzó kis délutánonkénti "expedícióim".
Itt egy srácot elszomorítok azzal, hogy igen, már volt a budaszentlőrinci EP, benézte, most mehet vissza, ha oklevelet akar...
Az út bevisz Máriaremetére, a soha véget nem érő Zsíroshegyi út legalább másfél kilométer hosszú. Csinos kertvárosi környék, trombitafolyondárok és puszpángsövények, zúgnak a fűnyírók, a friss fű illata száll, és ellenállhatatlanul kezdek vágyódni ki a "telekre". Örülök, amikor felbukkan a csúcsos templomtorony, és "toronyiránt" mehetek a bazilika felé.

Itiner-böngészés a budaszentlőrinci pálos kolostorromoknál

Az útvonal többnyire a Mária út vonalvezetését követi

Szép a bazilika, az elmúlt napok esői tisztára mosdatták felette az eget is. A park gesztenyefáiról lassan, kavarogva hullanak a levelek, az árnyékok a falakra szerelt márvány hálatáblákat cirógatják. Itt fogyasztom el a reggelimet egy padon. Jönnek, jönnek a túrázók, a járókelők, keringenek, akár a falevelek...

Hangulatos erdei utak a Hárshegynél

Csendélet a harmadik ellenőrzőponton (Máriaremete)

A máriaremetei bazilika

Most az a rész jön, ami tavaly nagyon tetszett. A Paprikás-patak kacskaringós völgye, hidacskákkal, vízesésekkel... Most is csodálatos, rengeteg itt a kiránduló tőlünk függetlenül is. Újabb kutya dől nekem, gyerekeknek integetek, megnézem közelebbről a vízesést is. Nézem persze a talajt is, a dolomitkőzeten néha egészen érdekes növények nőnek... már túl vagyok húsz kilométeren, és eddig valahogy "fel sem tűnt". De nem merem elbízni magamat... Fényképezgetek, sőt próbálgatom a filmfelvétel funkciót is. A réten piknikező családok sokasága, a solymári vár alatt néhányan bográcsos pörköltet készítenek, máris száll az illata. Csodálatosan tiszta és vidám minden.

Fahíd a Paprikás-patakon

A Paprikás-patak vízesése

Pelyhes kenderkefű (Galeopsis pubescens)

Egy túratárssal a jellegzetes teljesítménytúrázó mozgásformákat tárgyaljuk ki, nevetés. Bizony, az első fájdalmak már jelentkeznek, nálam is... Ez a "profi túrazokni" lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet. Érik a vízhólyag a talpamon, és még igen sok gyaloglás van hátra.
Felmegyünk a solymári várba, pecsét, chip-leolvasás, balatonszelet, friss víz, jó szó. Szép hely, messzire ellátni. felettem feszül a kék égbolt, szikrázik a Nap.

"Talált tárgyak..." csendélet Solymárnál

Szántóföld, kék ég, sok színes vadvirág, színes ruhákba öltözött túrázók, színpompás hátizsákok... minden annyira színes! Ezután be kell menni egy régről itt maradt, "honvédségi terület, belépni tilos" feliratú kapun, innen ismét erdei szakasz jön, ráadásul milyen szép!

Az út szántóföld szélén vezet... távolban a Kevélyek

Pirosodik már a csipkebogyó...

Mezei katáng - Cichorium intybus

Murvás út Csobánka felé

Fenyőerdő, igazi "hullámvasút" az ösvény, a navigáció több, mint könnyű: mondhatni, minden második fán lóg egy fehér szalag. Jó tempóban, vidáman haladok, egy-egy ritka növényfajt is sikerül elcsípnem.
Aztán ismét kitágul a táj körülöttem, túrázók haladnak előttem-mögöttem, árnyékuk tintakéken vetül a fehér murvára. Sok a színpompás vadvirág, van mit fényképeznem.
Meglepően harcias emelkedők jönnek - kiizzadok alaposan, egész meleg is van mostanra - kapaszkodok felfelé a fenyőtűktől puha és illatos, száraz hegyoldalban, Csobánka felé. Itt van egy elágazás, aki 35 kilométeren nevezett, mehet a Cserkészparkba, ami ezen a távon a cél - még kb. 3 kilométer - aki meg Márianosztrára megy, annak cirka a féltávot jelenti ez a pont. Egyszercsak lekanyarodik az út, és már látom is, hogy jönnek szembe az emberek... a Szentkúthoz le kell menni, frissítő- és ellenőrzőpont, aztán vissza. Jót sugall, hogy többen "jó étvágyat"-tal köszönnek...

Baracklevelű harangvirág - Campanula persicifolia

Csomós harangvirág - Campanula glomerata

Borzas len - Linum hirsutum. Védett faj

Változatos és gyönyörű az élővilág... Nem unalmas az út egy percig sem, szemlélődök, itt-ott megállok megnézni valamit közelebbről, megcsodálom az apró részleteket... Tekergetem a fényképezőgépem objektívjét... És közben észrevétlenül magam is fotótémává válok.

Valóságos kovácsoltvas ékítménnyel pompázik ez a csipkebogyó

Az égi kereszt... vagy X faktor, ízlés szerint.

Bóbitás küllőrojt - Erigeron acris

Tágassá válik a táj Csobánka felé

Szép, endemikus vadvirágfajunk, a dunai szegfű - Dianthus collinus. Védett faj

Egyik kedvenc helyem a csobánkai Szentkút. A Gyöngyök útja - Via Margaritarum önkéntesei nyüzsögnek itt vidáman, ipari mennyiségű szeletelt kenyérre kerül zsír és hagyma, lekvár, mindenféle házi kenőke, mit mondjak: bezabálok alaposan. Van tea, és persze a csodatévő hírben álló forrásvíz. Idén is készítek egy csoportképet a társaságról, remélem idén jobban sikerül, mint az a bemozdulós tavalyi... akkor esett, vacak kis automata masina volt csak nálam... most kacéran szórja szilánkjait a Nap a lombok között, és új a fényképezőgépem is.

Készülnek a házilekváros kenyerek...

Nehéz elhagyni ezt a barátságos helyet. Ahogy kapaszkodok vissza az útra, befelhősödik az ég, valahogy elszomorodik az erdő. Úgy délután fél négy felé járhat az idő. Szép megszínesedett leveleket, másodvirágzó szeplős szegfűt, gombákat fényképezek. Valahogy eltűnik körülöttem a nép, magamra maradok... éneklek tehát, hadd szóljon néhány ideillő dal, zarándokhimnusz, középkori latin ének, szív-szútra...

Akár egy zománc ékszer...

Izzik már a ruhája! Galagonya - Crataegus sp.

Nem emlékeztem rá, hogy itt ilyen sok a szintkülönbség. Megint sziklanyeregre kapaszkodok, Szántói-nyereg a neve, szokatlanul gazdag botanikailag: másodvirágzó, védett meténg kék propellerei, aranysárga őszirózsa, liláskék veronikák mindenfelé. Érzem, hogy ezzel a növényfotósdival elég sok időt vesztek, pedig nem kéne, hosszú még az út... és a neheze, a sötét még hátravan.

Aranyfürt őszirózsa - Aster linosyris

Pusztai meténg - Vinca herbacea. Védett

Csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus) termése

Vigyorog a bolondgomba! Piros galambgomba - Russula rubra

Újra tisztulni kezd az ég, elvonulnak a felhők, visszatér a kedvem is... nem olyan hamar jön az a sötétség... Találok egy ritka, "albínó" kéküstökű csormolyát. A túratársak, úgy látszik mind lehagytak, már elég rég nem találkoztam senkivel. Egy meglepetésszerű "ponton" almát kapok, itt is megkérdik, vannak-e még mögöttem...

Kéküstökű csormolya színhiányos ("albínó") példánya... a híres kék üstök ezúttal fehér. (Melampyrum nemorosum)

Kicsit hát szedni kezdem a lábamat, innentől lefelé megy az út, kihasználom: futok, bár hátizsákban nem olyan kellemes. Tündéri idős kirándulókkal találkozom: fogják egymás kezét, ahogy ereszkednek az ösvényen... látszik, hogy nem "most kezdték", jó ilyet látni...

Kézenfogva az élet rögös útjain... idős kiránduló pár a Szántói-nyeregben

Megint jön a felfelé kapaszkodás, ez is ismerős rész, megint nagyon meleg lesz. Szedem a lábam a fehéren világító murvabánya mellett - finom lila harangvirágok kelyhei rezegnek a kövek repedései között - aztán hatalmas pocsolyákat kell kerülgetni, mintha csak itt esett volna, aztán lovasok csapata jön szembe... szikrázva fröccsen a víz, a sár a paták nyomán.

Törpezanót - Chamaecytisus sp.

Vajszínű ördögszem - Scabiosa ochroleuca

Kezd fájni a talpam, nem lett volna buta dolog egy talpbetétet tenni az új túracipőmbe... na de már mindegy. Épp egy ritka, parányi, sárga vadvirágot, kalinca ínfüvet fényképezek lekucorodva, amikor beér egy "pálosozó" pár, végre. Nagyon örülök nekik. Innentől együtt megyünk, a beszélgetés eltereli a figyelmemet a talpamról, ahol - gyanítom - a vízhólyagoknak valóságos rendszerei alakultak ki mostanra. Nagyon lovagias módon egy botot is kapok kölcsön, így hárman csattogunk az ösvényen. Érett délutánba hajlott már a Nap, nyúlnak az árnyékok, egy-egy nagy madár köröz, rikolt felettünk. Még mindig gyorsabb vagyok, mint tavaly ilyenkor.

Kátyúktól hasogatott földút Klastrompuszta felé...

Egy váratlan lelet a szekérút szélén: kalinca ínfű - Ajuga chamaepytis

Klastrompuszta, ellenőrzőpont

A lemenő Nap épp súrolni kezdi a hegygerincet, amikor megérkezünk a klastrompusztai ellenőrzőponthoz. Itt is pálos kolostor állt valaha, most sütivel kínálnak... Zoknit cserélek, de nem merem megnézni a talpamat. Menni kell, erősen sötétedik, és most egy nehéz szakasz jön!

Alkonyi fénypászmák

A köves ösvény szurdokmélyen, fák között kanyarog, néhol erős felfelé kapaszkodással. A lemenő Nap utolsó sugarai valósággal lángra lobbantják a fákat... akár a parázsló tűz, kúszik fel a narancs fény a fatörzseken, elhullatott bronztallérokként fénylenek a fénypettyek, aztán a Nap, akár a fukar uzsorás, visszaszedi markába az utolsó fénypettyet is, és az erdő szürkés félhomályba borul.

Utolsó napsugarak az erdőben...

Ez a rész tavaly is egy mélypont volt, emlékszem. Már körülbelül ötven kilométert tettem meg, és legalább 12 órája gyalogolok egyfolytában, hegyen-völgyön át... jó érzés, hogy van a kölcsön bot, és főleg, hogy nem vagyok egyedül. Eljön az a pont is, hogy előszedjük a fejlámpákat... Kínai lámpám éles szegélyű kört vetít elém, nagyon jó fényereje van, és az akkumulátorát is most töltöttem fel maximálisan. Plusz, van nálam egy tartalék kézilámpa is. Okulok, na.
Pilisszentléleken már kigyúltak a közvilágítás fényei. Az alkonyatban idős nénik jönnek - szlovákul beszélgetnek egymás között - a nyitott templomajtóból fény árad. Fellépdelünk a lépcsőkön az iskolához, itt meleg étel vár... mégpedig mennyei, sűrű gulyásleves. Örömömre vagy tucatnyi túratárs van itt, nem leszek egyedül a sötétben, mint tavaly, amikor már csak a szervezők voltak itt és a "seprőt" szervezték. Most még egy kis bort is kapok, műanyagpohárba. "Van vagy ezer palackkal a pincémben", mondja a felajánlója, ez a tudat azért megnyugtat. Nem isszuk szárazra a pincéjét...

Útitárs Pilisszentléleken. Barna varangy - Bufo bufo

Visszaadom a kölcsönkapott botot, felkapom a hátizsákot, indulás. Már egészen sötét van, de hallom a túrabotok hangját mindenfelől... hopp, mi mozog itt? Az úttesten egy megtermett barna varangy mászik át. Rávilágítunk a lámpákkal, lefényképezem. A béka megunja a felhajtást, és olyan stratégiával menekül, amit békától még nem láttam: valamiképp kiegyesíti az ízületeit, négy lábra áll, mint mondjuk egy kutya és úgy szalad. Megfogom és leteszem őkelmét az útról, nehogy rálépjen valaki a sötétben...
Bebújunk a sötétbe, vékony ágak villannak fel fejlámpám fénysugarában, aztán mécsesláng pislákoló fénye előttünk... igen, újabb pálos kolostorrom, ami egyben ellenőrzőpont is. Vidámság, pecsét, többféle süti, szőlő vár. Körben, a sátor barátságos fényén túl a sötétség terpeszkedik. Parázslik egy kihunyó tábortűz. Nagyot sóhajtok... most jön a nehéz rész, a sötétség. Most sem vagyok egyedül, mert van egy srác, aki nem hozott lámpát (!), talán úgy gondolta, még világosban célba érhet... Kapott ugyan egyet, de annak elég satnya a fénye. Ennek ellenére a srác nekilódul, többet nem is látom...
Kapaszkodok hát fel egyedül az Ecset-hegyre, és ismét itt az éneklés ideje, hogy távol tartsam a vaddisznókat.

...Dum pater familias, Rex universorum,

Donaret provincias ius apostolorum...

A középkori latin szövegű, gregoriánhoz hasonló cantiga dús hajlításai felkunkorodnak a fák sötét lombjába, mint a füst. Felettem megcsillan egy-egy csillag, lent a távolban a települések fényei.

...Iacobe Gallercia opem rogat piam,

Glebae cuius gloria dat insignem viam...

Melegem van, bizony fáj már a térdem és a bokám is, ahogy lábam fogást keres a meredeken a kövek között.

...Herru Santiagu, got santiagu,

E ultreia, e suseia, deus adiuva nos...

És csak megyek, megyek, orromba intenzíven csap a bomló avar őszies illata, érzékeim kiélesedtek, valami mozog mellettem egy bokorban, apró test surran a száraz fűben, bagoly kiált vijjogva, messzehangzón.
Aztán ismét fejlámpák csillannak, hol összegyűlik, hol szétszakadozik a "pálosozók" éjszakai mezőnye, utánunk már aligha van valaki, mi is az utolsó kompra vagyunk esélyesek... Mindenesetre, nem éneklek tovább hangosan, ahogy számolom, még vagy három órai gyaloglás van hátra, elvben nincs messze a basaharci komp, de ebben a sötétben nem mozoghat igazán gyorsan az ember. A jelzések továbbra is jól látszanak, fényvisszaverő petty is van rajtuk.

A Szent Jakab Töltőállomás nevű meglepetéspont mécsesekkel rajzolta ki az utat...

Világosban valahogy teljesen síknak tűnt ez a szekérút... Most, a sötétben meglepődve tapasztalom, mennyi benne a föl-le. Tavaly, amikor ezt a szakaszt egyedül tettem meg, itt jött a vaddisznó azokkal a világító szemeivel... de most akkora zajjal vagyunk, aligha merészeli.
Mintha szellemalakok röpködnének körülöttem. Ötven kilométer után, a sötétben bármi megtörténhet... megállok ellenőrizni, miféle valóság játszik velem, és felnevetek: a hűvös, párás éjszakában a saját leheletem párafelhői szállnak a fejlámpa fénykörébe.
Mécsesfényekkel kivilágított "leszállópálya" bukkan fel az Enyedi-keresztnél. A keresztre vésett vers mindig megérint, most is... itt a Szent Jakab baráti kör önkéntesei várják a vándorokat, szép színes pecséttel és millióféle sütivel, amikre az eddigi trakta nyomán rá se bírok nézni. Ismerősök ám ők is, megvártak, pedig már elmúlt kilenc óra, körbe állunk és együtt éneklünk, a francia zarándokhimnuszt a végre megszerzett magyar szöveggel. Szépen szól... ezalatt a többi túrázó meglép a sötétben, mégis, ez az éjszakai éneklés a túra egyik legszebb pillanata.
Aztán pakolni kezdenek, én pedig ismét belevetem magamat a sötétségbe. Úgy ötven méter múltán azért visszanézek... de már a tábortűz visszfénye sem csillan, hang sem hallatszik... az erdő hallgat, a mögöttem lévő utat elnyelte a sötétség. Magamban dúdolom tovább a dalt, és szedem a lábam a többiek után...
Sikerül is. De ez egy "halálszakasz". Sokkal tovább tart, mint ahogy emlékeztem rá... sőt, olyan részek is vannak, amikre egyáltalán nem emlékeztem... de ott foszforeszkál a jelzés, nem tévedtem el. A sötétben valami éjszakai madár jajong, történelem előtti hangja van. Nagyon sokára jön el a hírhedt basaharci lejtő, a lábamnak meg már talán nincs is olyan pontja, ami ne fájna. Egymást előzgetve igyekszünk lefelé, megint itt a srác a kereszttel, és egy sor ismerős arc a korábbi szakaszokból.
Az erdő mélyéből vágyódó, elcsukló torokhang hallatszik... szarvasbőgés!!! Még sohasem hallottam élőben. Lám, elég hangosan csörtetünk, meg ki is vagyunk világítva, mint a karácsonyfa, de a szarvasok azért csak bőgnek... A szerelem, az szerelem!

A "halálszakasz" vége: kompkikötő Basaharcnál

Végre lent vagyok a műútnál - forgalom már rég nincs, éjjel tizenegy felé járhat - az út szélén egy leblokkolt lányt találok, aki nem mer tovább menni egyedül - "ott mozog valami". Én már túl vagyok a holtponton, felőlem aztán mozoghat, lámpát szegezek és előre!

Fáradtság és vidám kedély: tábortűznél melegedünk, amíg megérkezik a komp

Fejlámpám fényében fehéren villannak fel az útszéli kórók és a parti füzek lelógó ágai. A Duna felől nedves, hűvös levegő száll, és egy éjszakai uszály dohogása. Hazai pálya ez... Hamar a basaharci kikötőhöz érünk, itt is van pecsételés és chip leolvasás, valamint egy barátságosan lobogó tábortűz. Eléggé fázom, bőröm alá bújt a nedves hideg, jól esik hát a meleg tea és forraltbor is, amivel kínálnak. No meg a "céges" csokoládé, a Pálos70 felirattal. Van a kompig idő bőven... ülök a tűznél, melegszem, és próbálok filmfelvételt készíteni a lobogó lángokról. Túratársaim "elnyűhetetlennek" minősítenek.
A Duna olajszerűen sima tükrén megduplázódik a félhold - pont olyan, mintha egy film díszlete lenne - a túlparti fények visszfénye hosszúra nyúlik, az uszály dohogása egyre messzebbről hallatszik... Apró hullámok borzongatják a vízfelszínt.
Jön a komp, mozgásba lendül a zombikommandó... Érdekes mozgásokat látni, no de az enyém sem különb. Kapaszkodom a dunai párától nyirkos vaskorlátba, így is majdnem elesek, amikor egy zökkenéssel a sóderos partra fut a komp. Nehéz újra elindulni, pedig már csak pár lépés a szobi iskoláig. Késő van, már mindenki alszik, a folyosó egy távoli zugában terítem le a polifoamomat és a hálózsákot, igyekszem minimálisan motoszkálni a sötétben. Belevonaglok a hálózsákba, felfújom a párnámat (igen!), és próbálok aludni, de nem nagyon megy... Éktelen horkolás, mindenem fáj, fázom, sehogy se jó... mégis, lehunyt szemem előtt a nap élménymozaikjai vibrálnak, és ahogy nézem az "emlékmozit", egyszercsak elalszom...
Egészen a reggeli gitározós-éneklős ébresztőig. Muszáj feltápászkodni, kint még sötét van, alig-alig pirkad... Összelapátolom a szanaszét szóródott végtagjaimat, újrafáslizom a térdemet, összecsomagolom a hátizsákot, ezalatt szépen ki is világosodik. A szervezett zarándoklat résztvevői töltik meg a szobi szállást, a tornateremben van a "matracláger", ahol az egyik legkedvesebb barátnőm is töltötte az éjszakát. Jókat mosolygunk egymás "autentikus zarándokmozgásán", együttérzéssel.
A reggeli főtt virsli, kenyér. Fel tudnék falni egy szekérderéknyit. Még kávé is van, de azt én is hoztam... Ha kávé van, minden van, ugye.

Másnap reggel Szobon. Készülődés az utolsó szakaszra

Gyorsan szedelőzködünk, hogy még a sokaság előtt felérjünk Márianosztrára. Micsoda gyöngyházfényű reggel, páratakaró lebeg a szántóföldek felett, mintha esett volna... Csapzott szirmú vadvirágok az út szélén, őszesre változó színek.

Párás távlat Szob felett

Végig felfelé, a bokát eléggé próbára tevő köves úton. Amikor egy kőre lépve felszakad a vízhólyag a talpamon - érzem ám - feljajdulok. Mégis, jó együtt. Tavaly a borongós időben sokat mentem egyedül, szürke és fátyolos magány-gondolatok ködébe burkolózva, mint egy kabátba... Idén valahogy ünnepi a hangulat, még ismeretlenek is "felismernek", gratulálnak a félmaraton futáshoz (ejj, ez a Fészbúk!), és nemigen maradok magamra. Mennyire más ez!

Egy fontos mondat a Sukola-keresztnél

Hamar megérkezünk a Sukola-kereszthez. Ez egy nagyon szép hely... fényképezkedés, pihenés, almarágcsálás, próbálom a figyelmemet elterelni a fájós részeimről, nem nagyon megy.

Én is megérkeztem a Sukola-kereszthez

Őszi fények és színek Márianosztra alatt

Már alig egy-két kilométer van hátra a célig... szárad a harmat, melegszik a levegő, a napsugarak pászmákat vágnak a gyöngypárába. Az út menti kis réteken az ősz talán legszebb vadvirága, a törékeny és szinte áttetsző őszi kikerics nyílik tömegével. Lila leplei kihímzik a sárgás-zöld mezőt.

Egy balkanyar, és kibukkanunk az aszfaltútra, a kegytemplom és a börtön sárgára festett, barokk tömbje uralja a hegyoldalt, alattuk piros, falusi háztetők. Szép, rendezett falu ez, virágok nyílnak mindenfelé.

Az őszi útszélek és mezők ékszerei: az őszi kikericsek (Colchicum autumnale)

Köves út, egy szív alakú kővel Máranosztra felé...

Az irány eltéveszthetetlen...

Kézenfogva

Kicsit könnyes lesz a szemem, meghatódok, amikor a platánsor végén meglátom a barokk kaput, rajta a cél felirattal. Belül a templomudvaron van a célpecsét kiadása, az oklevélkitöltés és a kitűző átadása. Nagyon szép, zománcozott fém kitűzőt kapnak a hetvenes táv teljesítői. Van már egy zacskó kitűzőm, de akkor is...
Gyönyörű út volt, nem kevés nehézséggel, legalábbis számomra - mégis megkönnyítette mindezt a szervezők és a segítők munkája, amit ezúton is köszönök nekik.
Barátnőmmel benézünk a templomba - Mária, Mária - hamarosan itt a seregnyi szervezett zarándok, már itt is vannak, fehér habitusú pálos barát vezeti őket, be sem férnek a templomba mind... Simogat a napfény. Béke és hála tölt el. Harangzúgás és orgonaszó tölti be a teret.
Kisvasúttal megyünk vissza Szobra, ez is egy külön élmény, nem utaztam még vele. Alig tucatnyian vagyunk, bezzeg majd mise után a csapat meg fogja tölteni színültig, az biztos... A vonatocska megáll egy forráskútnál, lehet palackokat tölteni ivóvízzel... nagyon ízletes, friss vize van.
Szobon könnyedén elérjük a csatlakozást Pest felé...
Micsoda két nap volt!

Itt egy kis videofilm, mert hogy ilyet is készítettem:

https://youtu.be/CsOibYBKzDE