Terep-járó: Villámlátogatás a Nyugati-Bükkben. Nagyvisnyó-Bánkút-Szilvásvárad

Idén még nem is voltam a Bükkben. Ami azért bosszantó, mert mások egyre-másra teszik fel a szebbnél szebb képeket, útvonal-leírásokat, túraélményeket... Mondhatom, valósággal hívogatott a nagy hegy... és most, egy elvonuló hidegfront után a hőmérséklet is "túrabaráttá" vált. Úgyhogy nem halogattam tovább az egynapos villámlátogatást.

Nagyvisnyó után, a hegy lábánál

Hat tizenötkor indul a busz a Stadiontól. Az élet a buszpályaudvaron az átlagosnál is őrültebb. Egy kendős-sokszoknyás, kövér asszony trágárságokat üvöltve méltatlankodik, egy másik magában motyog, miszerint "belülről rugdossák a hasfalát". Az elmegyógyintézetből a busz fedélzete jelenti a menekvést, összenézek egy korombeli nővel: "a mai éjszakai ügyeletben is volt három ilyen". Azt hiszem, épp ideje kiszabadulni Budapestről...

Békés és eseménytelen utam van Nagyvisnyóig, el is alszom kezemben a hosszú útra vitt angolszász pertörténeti könyvvel. Egerben ébredek - ebben nagy gyakorlatom van, négy évig ingáztam Eger és Budapest között. Eger után jön a kanyargós rész Szarvaskőnél. A falu szélén sebességmérő rendőrt imitáló, jól kitömött ("körzeti meghízott") bábu les az autósokra, pár méterrel távolabb egy villanyoszlopra mászó boszorkányra leszek figyelmes. Szerencsére ez is bábu. Azért bolondságért itt se kell a szomszédba menni :-)

Csalánlevelű harangvirág - Campanula trachelium

Nagyvisnyón csak én szállok le. Nem sokkal a buszmegálló után jobb kéz felé rákanyarodok a kék kereszt jelzésű útra, ami hamarosan kivezet a faluból, egyenesen egy mellig érő gaztengerbe. Épp hogy követhető az útvonal, jelzés nincs, hiszen nem is lenne mire felfesteni, bár néhol gondos kezek üres sörösdobozokat tűztek a gallyakra, rajtuk a kék kereszttel. Tulajdonképpen elég egyértelmű, megcélzom a kéklő hegyeket. A növényzet vizes, itt eshetett az éjszaka, másodpercek alatt leszek csurom víz. Felettem kék ég feszül, pazar fehér felhőkkel, bal kéz felé az ugar milliárdnyi vadvirágot dajkál, jobb kéz felől a bozótból zörgés és méltatlankodó röfögés jelzi, hogy "kiket" zavartam meg. Távolabb több sorban kéklenek a hegyek.

Furcsán fodros baracklevelű harangvirág - Campanula persicifolia. Jól látszik a névadó "baracklevél"

Végre erdőbe érek, bár ebben sincs sok köszönet. Az ösvényt ritkán járhatják, sáros, és különféle vendégszerető növények hajlanak rá: van embermagas csalán, tüskés szeder és jelentős mennyiségű csípős rovar is. Kifejezett öröm, amikor erdészeti útra bukkanok, kitartóan emelkedik talpam alatt. Nézegetem a köveket: agyagpala, az ilyesmi ősmaradványokat is szokott rejteni... találok is némi évmilliós életnyomokat, talán hajdanvolt tengeri liliom (Crinoidea) nyéltagjai lehetnek ezek, amik sejlenek a sötétszürke felületen... A fák alatt árnyék van, de a levegő fülledt, a föld nedves, minden vizes. Ballagok, ballagok, kitartóan felfelé, leküzdve körülbelül hatszáz méter szintkülönbséget. Alaposan meg is izzadok közben. A Petőfi kilátó a Bálvány tetején hirtelen bukkan fel előttem. Ez már mészköves vidék, megváltozik az erdő képe is. A vegyes fákat felváltják a szürke törzsű bükkök és a fenyők, amik alatt puha a lépés a tűlevélszőnyegen.

Kilátás Nagyvisnyó felé

Felkapaszkodok a kilátóba. Sehol senki... Levetem és kiteregetem száradni az ingemet, törökülésbe ülök a naptól forró, lakkozott deszkákon és szép kényelmesen megebédelek, közben az Oscar Wilde-per részleteit olvasgatom. A fenséges érzéshez még egy dobozos kávé is hozzájárul. Objektívet is cserélek, mostantól remélek érdekesebb fotótémákat. Pazar a pihenés, a szárítkozás. Aztán hátamra kapom könnyebbé vált hátizsákomat, és Bánkúttól irány a kék sáv jelzés.

Nagy völgycsillag - Astrantia major. Védett

Mit mondjak, a Kék közvetlenül Bánkút utáni része se egy kitaposott pálya. Embermagas lágyszárú-áradat kétfelől. A seprencéből daliás, rózsaszín erdei derécék magasodnak ki. Fényképezőgépemet magasba emelem, mint a katonák a fegyverüket a partraszálláskor, hogy megvédjem a víztől, virágportól. Körülbelül egymillió felheccelt darázs és egyéb rovar is zümmög, de úgy látszik, a citromolajos rovarriasztó szer hatásos. A Faktor-réti Madonnánál most is megállok pár percre elmélkedni. No meg ez a környék vadmálnát is rejt... épp kezdenek érni, szemezgetek.
Rajta is felejtem magamat a Kéken, pedig le akartam kanyarodni, így teszek egy kis kitérőt, de nem baj: megtermett, mégis alig észrevehető széleslevelű nőszőfüvek, völgycsillagok, kárpáti aggófüvek kísérik az utamat. A térképem szerint piros x jelzésű utat érzésre találom meg, aztán később egy elfakult, ottfelejtett jelzés igazolja, hogy jól sejtettem, itt tudok Bélapátfalva helyett Szilvásvárad felé letérni. Csodálatos réten, egy finom ívelésű dolinán keresztül ballagok, körülöttem számtalan vadvirág. Lábam alatt csendesen múlnak a kilométerek. Nini, Szent László-tárnicsok! Elbíbelődök az útra kihajló, szépséges kék vadvirág fotózásával. Harangvirágokból pedig óriási a választék. Olaszkapu közelében néhány hófehér, színanyag nélküli példányra is rábukkanok. Innen jól ismert az út. Kocogok az aszfalton lefelé, néhány terepbringás teker velem szemben, egyébként egy lélekkel sem találkoztam útközben. Ahogy tartok lefelé, látszik, hogy mennyit számít az a pár fok: itt már elvirágzottak a fennsíkon még épp bimbós, vagy nyílásban lévő széleslevelű nőszőfüvek, kövér magtokokat érlel mind.
Gerennavár után a sárga sávval jelzett út is régi ismerősöm. Hanem most nem éppen elragadó: a jégtörés igencsak csúffá tette a hegyoldalt, mindenütt kidőlt törzsek, elsárgult ágak, az enyészet szaga... az égbolt is borongóssá válik, furcsán baljós lesz a völgy hangulata. Szedem a lábam lefelé.

Széleslevelű nőszőfű - Epipactis helleborine. Védett

Bosszant, hogy nem sikerülnek jól a fotók. Sok a bemozdult, életlen, rosszul komponált makró. Bosszankodásomban vaktában "lövöldözök" a sűrűbe a teleobjektívvel, és láss csudát: ezek a képek egész hangulatosra sikerülnek.
Szilvásváradhoz közeledek - ezt leginkább a sülő pisztráng illata árulja el, aztán meghallom a kisvasút tülkölését is. Még egy nem túl izgalmas szakasz jön az aszfaltút szélén - kétfelől pihenők, nini, itt az az esőház, amibe egyszer egy zivatar elől húzódtam be - aztán megérkezem a "civilizációba". Ez a rész, a Szalajkavölgy már korántsem néptelen. Valósággal hemzsegnek a kirándulók, van itt néhány busznyi gyerek is. Ismét tombolni kezd a napfény és a hőség. Nyüzsgés, zaj, olajszag, sétakocsikázás lovainak patkócsattogása az aszfalton, bódékban milliónyi színes műanyag kacat. Lehet nyíllal célba lőni meg falat mászni, valamint óránként egy ezresért biciklit bérelni. Sőt most valami stadion épül lent a kisvasút végállomásánál, sejtésem szerint lóversenypálya, de hát ki tudhatja a mai világban... Van egy érdekes kiírás is, hogy mi a teendő, ha az ember medvével találkozik. Egy barátságos virsli- és hamburgerárusnál veszek egy pohár sört (meglepetésemre egész olcsón), és a műanyagszéken pihengetve nézem az előttem kavargó gyermeknevelési kísérleteket... szegény táboroztató pedagógusok! Visszaérkeztem hát az emberek világába. Nincs ezzel baj, amíg... amíg ott a természet, a maga csendjével, rendjével. Nézegetem még a kristálytiszta patakot, a vízeséseket, a víznek már a látványa is megtisztítja a gondolatokat. Aztán már csak pesti buszt kell megvárnom, kényelmesen szundikálok hazáig.
Szép nap volt.